📌 A tudomány a normalitás pártján áll, Magyar Péter az azonosnemű párokén

⚠️Az elmúlt időszakban Magyar Péter az egyik szokásosan indulatos felszólalásában azt hangoztatta, hogy a gyerekek nagyon is jó helyen vannak, illetve lennének az egynemű pároknál. Kijelentése sok, magát jobbközép-konzervatívként definiáló Tisza-szavazót meglephetett, azonban egyáltalán nem idegen attól a progresszív fősodortól, amelybe egyébként a kormányzó párt az európai porondon már az EP-választások után azonnal belesimult.

Az „elmélet”, amely szerint az egynemű párok által nevelt gyerekek semmiféle hátrányt nem szenvednek, sőt, akár jobban is teljesíthetnek bizonyos területeken, mint a heteroszexuális családban élő társaik nem új – mára könyvtárnyi irodalma van. Ettől viszont még nem lesz igaz.

Fontos hangsúlyozni: ezt nem mi állítjuk, hanem például az American College of Pediatricians (ACP, az USA gyermekorvosainak kamarája), amely legutóbb a 2019 májusában frissített állásfoglalásában foglalkozott azzal, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyermekek fejlődési mutatói összevethetők-e az anyából és apából álló családokban nevelkedő gyermekekével.

A szerzők, Michelle Cretella és Den Trumbull szerint a szakmai és politikai közbeszédben egyre erősebben jelenik meg az az állítás, hogy a gyermekek szempontjából nincs érdemi különbség a különböző családtípusok között. Lényegében erre utalt Magyar Péter is. Csakhogy az ACP a vizsgálata során arra jutott, hogy az ezt alátámasztó kutatások vagy nem kellően átfogóak, vagy kifejezetten manipuláltak, a biológiát pedig nem lehet megerőszakolni.

A szerzők kifejezetten hangsúlyozták, hogy a biológiai kötelékeknek komoly jelentőségük van. A szerzők több családszociológiai és gyermekfejlődési kutatásra hivatkoznak, köztük Heuveline és szerzőtársai Population and Development Review-ban megjelent tanulmányára, Moore és munkatársai Child Trends-kutatására, McLanahan és Sandefur Growing Up with a Single Parent című kötetére, valamint Thomson és munkatársai Social Forces-ban közölt elemzésére. Ezekre támaszkodva azt írták, hogy a gyermeknél jellemzően kedvezőbb fejlődési mutatókat regisztrálnak akkor, ha biológiai szüleik stabil, alacsony konfliktusszintű házasságában nőnek fel. Ez vonatkozik többek között az iskolai teljesítményre, az érzelmi alkalmazkodásra, de a felnőttkori működésükre és a nemi identitásuk stabilitására is.

Mellékvágánynak tűnik, de nem teljesen az: mi van, ha a család szétesésik? Nos, az egyedülálló szülőségben, az örökbefogadásban és az újraházasodásban is lehetnek buktatók, de az APC komoly kutatásokra alapozott állítása szerint a szeretetteljes légkör többé-kevésbé kompenzálni tudja a hátrányokat, és optimális esetben ezek a „kényszermegoldások” is közel olyan ideálisak lehetnek egy gyermek számára, mint a biológiai szülőkkel közösen alkotott család.

Mindez az anya és az apa eltérő, egymást kiegészítő szerepére vezethető vissza. A férfiak és nők közötti biológiai, hormonális és pszichológiai különbségek a szülői működésben is megjelennek. Leonard Sax Why Gender Matters című könyvét, David Blankenhorn Fatherless America című munkáját, valamint Byrd Journal of Law & Family Studies-ban megjelent tanulmányát idézve a szerzők rámutattak, hogy az anyai és apai nevelés más módon járul hozzá a gyermek fejlődéséhez. Az anyai gondoskodás inkább megnyugtató, feltétlenebb és érzelmileg kifejezőbb, míg az apai szeretet gyakrabban kapcsolódik teljesítményelvárásokhoz, szabályokhoz és önállóságra neveléshez.

Az anya és az apa eltérően fegyelmez, játszik és kommunikál. Az anyák gyakrabban alkalmazkodnak a gyermek pillanatnyi érzelmi állapotához, míg az apák fegyelmezése inkább szabályokra és elvekre épül. Az apai „durvább”, játékos birkózásnak is fejlesztő hatása van, mert elősegítheti az önkontroll kialakulását, különösen fiúknál. Vagyis a kétféle szülői minta együttese védő szerepet tölthet be, és ez az – a minták –, amiket az egynemű párok a legnagyobb jó szándékuk mellett sem tudnak megadni a „gyermeküknek”.

Az ACP arra is felhívta a figyelmet, hogy azok a tanulmányok, amelyek semleges vagy kedvező eredményeket találtak az azonos nemű párok által nevelt gyermekeknél, gyakran módszertani korlátokkal küzdenek. Lerner és Nagai No Basis című elemzésére, Patricia Morgan Children as Trophies? című munkájára, valamint Giuliani és Duncan bírósági beadványára hivatkozva a cikk meggyőzően érvel amellett, hogy több ilyen kutatás kis mintával, nem reprezentatív kiválasztással, rövid megfigyelési idővel, nem megfelelő kontrollcsoporttal vagy zavaró változók figyelmen kívül hagyásával dolgozott.

Schumm 2010-es írása, Loren Marks Social Science Research-ben megjelent kritikája, Mark Regnerus New Family Structures Study című kutatása, Potter Journal of Marriage & Family-ben közölt tanulmánya, valamint Sullins depresszióval és érzelmi problémákkal foglalkozó publikációi ráadásul – nem alaptalanul – azt valószínűsítik, hogy amennyiben megfelelő adatbázissal és módszertannal vizsgálnák a kutatók a kérdéskört, akkor egyértelműen az jönne ki a végén, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyerek nem, hogy azonos, hanem rosszabb helyzetben vannak a hagyományos családmodellben felnőtt társaikhoz képest.

Emellett az ACP több, párkapcsolati erőszakkal, mentális egészséggel, szerhasználattal és öngyilkossági kockázattal foglalkozó kutatást is idézett, köztük Yong Lie és Gentlewarrier, Lockhart, Sandfort, Herrell, Mays és mások munkáit. A vizsgálatok magasabb kockázatokat mutatnak egyes pszichés, kapcsolati és egészségügyi mutatókban az egynemű párok által nevelt gyerekek esetében. A különbségek ráadásul nem magyarázhatók kizárólag társadalmi nyomással, hiszen Sandfort és munkatársainak hollandiai adatokon elvégzett vizsgálta is erre a megállapításra jutott, miközben Hollandia a lehető legelfogadóbb ország a világon.

Vagyis az American College of Pediatricians állásfoglalása azt mondja ki, hogy a biológiai kapcsolat, valamint az anya és apa együttes jelenléte védő tényező a gyermekek számára. Az azonos nemű szülőség melletti szakirodalom módszertanilag gyenge lábakon áll, gyakran a gombhoz akarják varrni a kabátot. Ha ragaszkodunk az értéksemleges, tudományos megközelítéshez. Akkor semmi sem indokolja, hogy az azonos nemű párok szülői alkalmasságát a hagyományos anya–apa családmodellel egyenértékűnek tekintsük.

Az már más kérdés, hogy a tudományt nehéz szavazatokra vagy lájkokra váltani, Magyar Péter esetében pedig azt látjuk, hogy nála az interakciók száma minden másnál fontosabb.