📌A MÜK lapja fontosnak tartja a zsidó és a magyar ügyvédek közötti különbségtételt

⚠️Az Ügyvédek Lapja 2026. május–augusztusi, LXV. évfolyam 3–4. összevont számában megjelent történeti-szociológiai írás a budapesti, kolozsvári és szegedi ügyvédség társadalmi összetételét, politikai szerepét és hivatásrendi kultúráját elemzi.

A szöveg a három város ügyvédségének különbségeit a társadalmi szerkezet, a regionális gazdasági szerep és a politikai kultúra mellett kifejezetten a zsidó származású polgári értelmiség arányával magyarázza. Budapesten a 20. század elején az ügyvédek jelentős része zsidó származású polgári értelmiségi volt; Kolozsváron az arány vegyes (magyar nemesi és hivatalnoki, zsidó polgári, román értelmiségi); Szegeden pedig kisebb volt a zsidó ügyvédek aránya, a város jogászi elitjét főként magyar polgári családok és vármegyei hivatalnoki háttér alkotta. A szegedi ügyvédséget a szöveg ezért kevésbé kozmopolitának, inkább a városi és vármegyei közélethez, személyes kapcsolati hálóhoz kötődőnek írja le.

Ez a keretezés – a „zsidó-polgári származású értelmiség” és a „magyar polgári családok / nemesi-hivatalnoki háttér” szembeállítása – nem csupán történeti adatokat közöl. Azt a kategorizálást ismétli, amely a zsidó származású ügyvédeket a „magyar” ügyvédektől elválasztja. A különbségtétel a dualizmus és a Horthy-korszak társadalmi-statisztikai gyakorlatának nyelvét idézi, amikor a szabadfoglalkozású értelmiség etnikai-vallási összetétele politikai és jogpolitikai kérdés volt (numerus clausus, a „túlreprezentáltság” diskurzusa). Egy 2026-os, a Magyar Ügyvédi Kamara tagságának szóló szakmai folyóiratban ez a nyelv már nem semleges.

📍Miért sérelmes ez?

Először is azért, mert a zsidó és a magyar ügyvéd közötti bináris megkülönböztetés azt a benyomást kelti, hogy a zsidó származású jogász nem teljesen „magyar” a hivatás történeti elbeszélésében. Pedig a dualizmus korában és a 20. század első felében a magyar nyelvű, magyar jogrendben dolgozó, a magyar középosztályba beilleszkedett zsidó ügyvédek jelentős része magát magyar ügyvédnek tekintette. A származás szerinti elválasztás ezt az önértelmezést és a közös hivatásrendi identitást kérdőjelezi meg.

Másodszor azért, mert a különbségtétel a hivatásrendi közösséget etnikai-vallási vonalak mentén tagolja. A kamara és a lap feladata a professzió egységének, az ügyvédi függetlenségnek és a közbizalomnak a védelme. Amikor egy hivatalos fórum a múltbeli arányokat úgy emeli ki, hogy a „zsidó” és a „magyar” kategóriát állítja egymással szembe, azzal – akaratlanul is – a szakmán belüli idegenség narratíváját erősíti. Ez különösen problematikus a külhoni magyar ügyvédek vonatkozásában is: a kolozsvári ügyvédség leírása a multiethnikus (magyar, zsidó, román) összetételt emeli ki, miközben a szegedi és budapesti példák a „magyar” karaktert a zsidó arány csökkenésével vagy hiányával kapcsolják össze. A magyar ügyvédség – hazai és határon túli – közös története így etnikai szűrőn keresztül jelenik meg.

Harmadszor azért, mert a szöveg a kommunista időszak korlátozásai és az 1990 utáni autonóm modell visszatérése mellett a zsidó származású réteg arányát az egyik legfontosabb megkülönböztető jegynek tekinti a három város között. Ez a hangsúly a történelmi tényeken túl a jelenlegi olvasatban azt sugallja, hogy a hivatás „sajátosságai” részben az etnikai összetételből fakadnak. Egy szakmai folyóiratnak, amelynek főszerkesztője Dr. Havasi Dezső, főmunkatársa Dr. Hidasi Gábor, rovatvezetői között pedig Dr. Becker Tibor is szerepel, különösen ügyelnie kellene arra, hogy a történeti elemzés ne váljon a jelenlegi hivatásrendi közösség belső törésvonalainak legitimálójává.

Érdemes megjegyezni, hogy a lap főszerkesztője, Dr. Havasi Dezső – aki egyben a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke – rendszeresen részt vesz az Ügyvédkör rendezvényein. Az Ügyvédkör elnöke pedig az a Horváth Lóránt, aki a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökségi pozíciójára aspirál. Ez a kapcsolatrendszer tovább árnyalja a lap szerkesztőségi hátterét és a hivatásrendi közéletben elfoglalt helyét.

A numerus clausus, a vészkorszak és a kommunista diszkrimináció után a magyar ügyvédség történetét lehet és kell is tárgyilagosan vizsgálni – beleértve a társadalmi és felekezeti összetételt is. A tárgyilagosság azonban nem egyenlő azzal, hogy a zsidó származású ügyvédeket rendszeresen a „magyar” kategórián kívül helyezzük. A 21. századi szakmai közegben a származás szerinti elválasztás nem történeti árnyalat, hanem a hivatás közös, állampolgári és szakmai alapjainak relativizálása.

Az Ügyvédek Lapja a Magyar Ügyvédi Kamara tagságának szól. A kamara és lapja felelőssége, hogy a múlt feldolgozása ne a megosztás, hanem a közös szakmai hagyomány és a jövőbeli közbizalom nyelvén történjen. A zsidó és a magyar ügyvéd közötti különbségtétel ebben a keretben nem történeti finomság, hanem sérelmes és elavult kategorizálás.