📌Most miért hallgatnak a „korrupcióézékeny” NGO-k?

⚠️Magyar Péter vasárnap Pakson bejelentette: a kormány azt szeretné, ha az 1956-os forradalom 70. évfordulójára tervezett október 23-i állami ünnepség – és egy új, a mostaniaknál „méltóbb és nagyszabásúbb” 1956-os emlékhely – költségeiből a magyar kis- és nagyvállalatok, valamint a Magyarországon működő nemzetközi cégek is kivennék a részüket.

A miniszterelnök szerint „úgy lenne méltányos és helyes”, ha a „nemzeti tőkésosztály” is beszállna, és jó volna hagyományt teremteni belőle: „ne kelljen a miniszterelnöknek mindig külön szólni, hogy igenis van közös felelősségvállalás.” Az ötletet – mint mondta – a paksi védekezésre érkezett vállalati felajánlások adták, de példaként megemlítette a párizsi Notre-Dame újjáépítését is.

Első hallásra ez egy igazán populista ötlet – a szó mindkét értelmében. Csakhogy a felvetéssel több probléma is van.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy egy kormányfő, vagyis a végrehajtó hatalom vezetője nem szólíthatja fel kénye-kedve szerint az üzleti élet szereplőit, vagyis azokat, akik felett szabályozási, engedélyezési, hatósági és adóztatási jogköröket gyakorol; akik állami támogatásokra pályáznak, és közbeszerzéseken indulnak.

És ezt nem mi mondjuk, hanem rangos és gyakran hivatkozott nemzetközi szervezetek.

Az OECD összeférhetetlenségi irányelve például a magánszektorból érkező szponzorációt kifejezetten a korrupcióérzékeny „szürke területek” közé sorolja. Ennek oka egyszerű: problémát okozhat, ha egy vállalat úgy támogat egy állami ügyet, hogy közben ugyanattól az államtól közbeszerzéseket, megrendeléseket, engedélyeket, támogatásokat vagy más kedvező döntéseket remél. Fontos kiemelni: az OECD a potenciális és látszólagos összeférhetetlenséget is kerülendőnek tartja, hiszen már az is rombolja a közbizalmat, ha észszerűen felmerülhet, hogy egy magánadomány befolyásolhatja az állami döntéshozatalt.

A Transparency International globális korrupcióellenes útmutatójában külön fejezet foglalkozik az adományokkal és a szponzorációval, és az egyik kifejezetten nevesített kockázat az, amikor egy vállalat olyan ügyet támogat, amely fontos annak a közhatalmi döntéshozónak, aki a cég szerződéseiről vagy szabályozásáról dönt. Ezért a szervezet szerint az ilyen helyzeteket kerülni kell, de legalábbis a lehető legszigorúbb módon, jogszabályokkal körülbástyázni.

Az ENSZ kábítószer- és bűnügyi hivatala (UNODC) a korrupció elleni ENSZ-egyezményhez kapcsolódóan külön kézikönyvet adott ki a nagy közösségi rendezvények korrupciós kockázatairól. A világszervezet állásfoglalása szerint a nagy, presztízsértékű, szoros határidejű állami rendezvények körül nagy pénzek mozognak, a szokásos eljárási garanciák pedig hajlamosak fellazulni, éppen ezért különösen kockázatosnak tartja azt, ami Magyar Péternek egy kánikulai délutánon jó ötletnek tűnt.

De menjünk tovább. Az új-dél-walesi ICAC, a világ egyik legrégebbi korrupcióellenes hatósága, külön útmutatót adott ki a közszféra szponzorációjáról, tíz alapelvvel. A francia korrupcióellenes ügynökség (AFA) 2024-ben publikált hasonló, részletes iránymutatást a vállalati mecenatúra és szponzoráció korrupciós kockázatairól. Ezek lényegüket tekintve azonosak az Európa Tanács GRECO nevű testületének állásfoglalásával. A GRECO az úgynevezett ötödik értékelési körben – amely kifejezetten a kormányzati csúcsvezetők integritásával foglalkozott –hangsúlyozta, hogy szigorú korlátokra van szükség a politikusok és az üzleti szféra közötti ajándékok és „szívességek” terén.

Egyébként van is erre egy angolszász jogi szakkifejezés: pay-to-play, azaz fizess, hogy játszhass. Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy Magyar Péter vagy a Tisza-kormány biztosan kedvezne a legnagyobb donoroknak egy-egy döntés kapcsán, de ha az adományozók, főleg ha többen és többször befutók lennének az állami tendereken, a vesztesek és a társadalom egy része fel nem róható módon elkezdené összekötni a két dolgot. A másik oldalról, tehát a vállalkozásokéról pedig ugyanez a logika kényszert szülhet, hiszen mindenkiben ott motoszkálna, hogy ha nem ad, vagy nem ad eleget, azt később megtorolják rajta.

Az amerikai szövetségi jog éppen ezért kifejezetten tiltja, hogy jelöltek az állam szerződéses partnereitől kérjenek vagy fogadjanak el hozzájárulást – nem azért, mert minden ilyen hozzájárulás vesztegetés, hanem mert a rendszernek a leghalványabb gyanút is ki kell küszöbölnie.

Ha pedig mélyebben beleássuk magunkat a világ legrégibb kapitalista demokráciájának normarendszerébe, olyan példákat is találhatunk, mint a massachusettsi állami etikai bizottság egyik állásfoglalása, amely szerint egy közhivatalnok akkor kérhet adományt olyan szereplőktől, akikkel hivatalos ügye lehet, ha öt feltétel együtt teljesül: a gyűjtés jogszabályi kereteken belül zajlik; a megkérdezett nem áll épp folyamatban lévő vagy várható döntés hatálya alatt; semmilyen nyomásgyakorlás nem történik; a hivatal minden érintettel objektív mércék szerint jár el, és nem részesíti előnyben azt, aki adott, illetve nem hozza hátrányba azt, aki nem; és a megkeresettek nevét írásban, nyilvánosan közzéteszik.

A marylandi etikai bizottság pedig ennél is óvatosabb: álláspontja szerint a választott tisztségviselőknek tartózkodniuk kell a közvetlen adománykéréstől, különösen azoktól, akik a hatáskörük alá tartoznak.

Ezekhez a képest az, hogy a magyar miniszterelnök egy sajtótájékoztatón megnevezi, kitől vár felajánlást, meglehetősen vad ötletnek tűnik, különösen az előzményekre figyelemmel. Hiszen Paks kapcsán név szerint magasztala a Strabagot azért, mert gyorsan kapcsolt, és kárhoztatott magyar vállalkozókat azért, mert nem.

És ha már Magyar Péter szóba hozta a Notre Dame felújítását, érdemes arról is ejteni pár szót, pontosan azért, mert ott még véletlenül sem az történt, mint amit a miniszterelnök elképzelt.

Mint tudjuk, Párizs legendás székesegyháza 2019-ben súlyosan megrongálódott egy tűzvészben. Ez önmagában is egy nagy különbség, hiszen egy világörökségi jelentőségű műemlékről van szó, egy váratlan katasztrófáról, és nem egy évfordulóról, egy éveként megrendezésre kerülő ünnepségekről.

Franciaország válasza a történtekre egy különleges nemzeti gyűjtés volt, aminek a szabályait törvénybe iktatták. A jogszabály meghatározta, mire használhatók a pénzek (kizárólag a katedrális megőrzésére és helyreállítására), mely szervezetek gyűjthetik azokat, és hogy az adományokat az államhoz, illetve a helyreállítást irányító közintézményhez kell továbbítani. Így aztán fel sem merülhetett, hogy a befolyó összegek végül a kormánypárthoz köthető cégek és előadóművészek, rendezvényszervezők és műsorszolgáltatók zsebébe vándorolnak.

Vagyis: rendkívüli katasztrófa után létrehozott, törvénnyel körülbástyázott, célhoz kötött, elszámoltatható nemzeti gyűjtés volt. És Emmanuel Macron nem gyalázta azokat nyilvánosan, akik valamiért nem szálltak be az akcióba.

Ettől függetlenül Magyar Péter motivációja bizonyos szempontból érthető. A miniszterelnök ki van éhezve a népszerűségre, és imád dirigálni másoknak. Ami viszont érhetetlen az az, hogy hol marad most a sok külföldről támogatott, „korrupcióérzékeny” NGO tiltakozása?